Sajtóvisszhang

„Úgy gondoljuk: a kicsi szép” — Interjú Charles Medlammel a London Baroque koncertje után

Harmincéves az egyik legismertebb régizenei társulás, a London Baroque. Közelmúltbeli, váci koncertjük után az együttes vezetőjével, Charles Medlammel beszélgettünk.

— Úgy tűnik, a London Baroque családi vállalkozássá vált, hiszen már a lánya is játszik az együttesben.

— Ingrid Seiferttel alakítottuk az együttest 1978-ban, de nyaranta nehézségeink adódtak a második hegedűsünkkel, aki kurzusokat tartott. Így, ha szükséges, mostanában már a lányunkat kérjük fel, hogy álljon be játszani.

— Volt olyan idő, hogy kamarazenekarként működtek, még operák előadására és felvételére is vállalkoztak.

— Úgy gondoljuk: a kicsi szép. Manapság ezért leginkább hárman vagy négyen lépünk fel, legfeljebb néha hívunk egy fuvolást vagy egy énekest. Négyen el tudjuk játszani a triószonátákat, amelyek olyanok voltak a barokkban, mint a későbbi korokban a vonósnégyes. Egy zeneszerző akkor vált igazán zeneszerzővé, ha egy tucatnyi triószonátával jelentkezett. Volt, hogy játszottunk operákat, ami egyrészt sok munka, ugyanakkor jó szórakozás volt. Azt azonban nem szerettem, hogy a menedzselési feladatok is az én nyakamba szakadtak.

— A hetvenes évek vége felé már szerte a világon elfogadott volt a régizene előadása autentikus hangszereken. Mi volt az a cél, ami önök előtt lebegett akkor?

— Akkoriban egyszerűen el voltunk ragadtatva ettől a zenétől, melynek jelenléte a koncertműsorokon nem volt annyira megszokott, mint manapság. A művek nagy része akkor még könyvtárakban lapult, ismeretlenül. Hozzáláttunk a felfedezésükhöz, szerettük volna ezeket hangzóvá tenni. A kották a könyvtárakban nagy kötetekben rejtőztek, amelyekből nem lehetett játszani, de a fotókópiák a segítségünkre voltak. Angliában a hatvanas években már játszottak néhányan régizenét a romantikus zene mellett, és a hetvenes évek vége felé már sok nagyon jó régihangszeres zenész működött, akik voltak olyan jók, mint azok, akik professzionális vonósnégyesekben, vagy a nagyzenekarokban játszottak.

— Csellistaként kezdte, még ma is csellózik, a váci koncerten viszont csak viola da gambán játszott. Sok esetben azt olvasni, hogy ön basszusviolán játszik. Ez valami speciálisan angol típusa a hangszernek?

— Nem. Ez ugyanaz. De Angliában nagy divatja volt a gambaegyütteseknek, amelyekben szoprán-, tenor- és basszusviolán játszottak, ezért jobban megkülönböztették ezeket egymástól, és a basszusviola látszott a legalkalmasabbnak a szólózásra. Nekem egyébként egy eredeti, 1680 tájékán készült angol hangszerem van, amit később francia stílusúvá alakítottak át, akkor kapta a hetedik, plusz basszushúrt. A leghíresebb zenészek a tizenhetedik század első felében angol gambajátékosok voltak. Őket különösen improvizációs készségükért becsülték. Exportáltuk ezeket a művészeket. William Young Insbruckban, Buttler Madridban zenélt, Simpson és mások pedig Észak-Németországba jutottak el. A nagy francia gambások már a következő nemzedék, akik tőlük tanultak, de azután kifejlesztették a maguk nagyon speciális stílusát. Tehát a gamba, mint szólóhangszer Angliában született, azután Franciaországba költözött, és talán ott is halt meg. Az olaszok nem szerették, az ő erőteljesebb, izgatottabb stílusuknak ez nem felelt meg, Vivaldi például 28 csellóversenyt írt. A gamba viszont nagyon arisztokratikus, kifinomult hangzású hangszer.

— A modern csellót a kezébe veszi még?

— Volt egy idő, körülbelül tíz év, amikor játszottam rajta egy zongorás trióban, de ez csak egy epizód volt. Nem egyszerű a régi és az új hangszer játékmódját összeegyeztetni. Ma már csak nagyon ritkán veszem elő a modern hangszert.

— Harminc éve játszik régizenét, látja a változásokat. Mi minden történt ezekben az évtizedekben?

— Az egyik legfontosabb, hogy az olaszok és a franciák elkezdték játszani a saját régizenéjüket, énekelni a régi operákat. Ez egyrészt érdekes, mert mindig kíváncsiak voltunk rá, hogyan szólnak ezek a művek, ha anyanyelvükön énekelnek az énekesek, milyenek ezek maguknak az olaszoknak és a franciáknak az előadásában. Másrészt pedig fontos, mert a barokkban a különböző nemzetek nagyon eltérő stílusban zenéltek. Mások voltak a hangszerek, a hangolás is. A franciáknál például csak a szopránt énekelték nők, a férfiak szólaltatták meg az haute-contre, a taille és a basszus szólamot. Az olaszoknál —csakúgy, mint ma— nők énekelték a szoprán és az alt szólamot, a tenor és a basszus volt csak a férfiaké. Nagyon nagy a hangzásbéli különbség. Sajnos manapság ezek a sajátosságok nem mindig hallhatók, sokkal inkább észrevenni valakin azt, hol, kinél kezdett tanulni, ahelyett, hogy saját, egyéni stílusát hallanánk. Ez valahol szégyen. Meg kellene őriznünk az identitásunkat.

A London Baroque koncertje a Börzsöny Barokk Napokon

Idén is volt neves külföldi vendégegyüttes a Börzsöny fesztiválon. Elképzelem a külföldi turistát, aki éppen Budapesten tartózkodik. Tapasztalata hol jobb, hol kevésbé, azért összességében talán nem lesújtó. Azt olvassa valahol, hogy péntek este a London Baroque együttes ad hangversenyt a váci templomban. Némi utánajárás: Vác nincs messze, vonat van bőséggel, érdemes egy kis kirándulást tenni. Kimegy a Nyugati pályaudvarra, felszáll — no, itt a bonyodalom. Tudniillik valószínűleg nem száll fel arra a képtelenül koszos agyongraffitizett romhalmazra, amit maga előtt lát. A MÁV-nak nem viteldíjat, csakis bocsánatot kellene kérnie ezért az utasoktól, mondanám legszívesebben, ha nem tudnám, a felelősség nem csupán a vállalaté. Itt van köztünk a fékezhetetlen dühöngő ifjúság, amely a jelek szerint büntetlenül tesz tönkre mindent, amit ér. Mi, belföldiek már hozzászokhattunk. Ahhoz is, hogy a vonat a főváros határáig gyakorlatilag szeméthegyek közt araszolt előre. Ez, kérem, egy ilyen ország.

Aztán következik egy kis séta a váci állomástól a főtérre. Röviden szólva, a világ másik vége. Rend és tisztaság, ápoltság, gyönyörű épületek körben. Oldalt a Fehérek temploma, ahol már gyülekezik a közönség. Jól öltözött, elegáns emberek, rokonszenves arcok. Legutóbb Tiszadobon járva láttam hasonlót. Igen, ők is köztünk vannak. Ők is Magyarország. Értük érdemes idehívni világhírű muzsikusokat.

A koncert kis késéssel kezdődik, meg kell hallgatnunk a köszönetnyilvánítást, a szponzorok felsorolását — szörnyű újmódi szokás, de soha nagyobb baj ne érjen. Megjelennek a művészek — két hegedűs, egy gambás és csembalista. A nevek alapján javarészt családi vállalkozásnak tűnik az együttes, a rokonság szálait azonban, elnézést érte, nem igyekeztem kideríteni. Historikus zenészek. Vagyis korhű instrumentumokon vezetik elő a barokk zenét, és mi tagadás, a modern historizmus némely érdekes külsőségétől sem mentesek. Aki gyakran nézi a Mezzo TV-t, tudhatja, a historikus éneklés fő attribútuma, hogy az énekes rángatózik és hevesen gesztikulál. Itt ugyan nincs énekes, de az első hegedűs azért alaposan megdolgoztatja térdizmait. A csembalista pedig szinte végig tagadólag rázza a fejét, mintha ezt valamilyen XVII—XVIII. századi traktátus írná elő.

Ami azonban szól, az valóban varázslatos. Többnyire vibrálatlan, vagy alig vibrált hangok olvadtak össze tökéletes tisztaságban. Precízebb összjátékot elképzelni sem lehet. A gamba egy álom. Semmi különbség nincs az üres és lefogott húrok hangzása között, modern hegedűn, csellón az üres húr néha penetránsan tud hangzani. Minden hang gyönyörűen fátyolos, finom, olvadékony. Nyilvánvaló, hogy a muzsikusok akár visszafelé félálomban is el tudják játszani a most előadott darabokat. Minden részlet kidolgozott, minden ritmikai karakter él. Angol kismesterrel kezdenek, John Jenkinssel, szégyen egy zenetörténésztől, de soha nem hallottam tőle semmit sem. Ezentúl keresni fogom műveit. Couperin-nel folytatódik a koncert, ezt hárman játsszák, majd az elsőhegedűs is kijön. Händel gambaszonátája következik. Fenomenálisan szól a két halk hangszer. Ismét angol komponista, William Boyce triószonátája zárja az első félidőt. Kiegészül a csapat, hiszen mint a neve is mutatja, a triószonátához négy előadó kell. Bocsánat, ilyen faramuci a zenei terminológia, egy szólamba teszi a basso continuót, amit valójában ketten játszanak.

Szünetben rövid séta a téren, amely időközben fénybe borult. Sárgás lámpák mindenfelé, mindegyik ég rendesen, ahogy kell —ó, pesti Nagykörút, vajha követnéd a példát—, sehol egy ostoba reklám, szökőkút csobog. A második félidő első száma az öreg Bachtól való, felesleges minden kommentár. Aztán a csembalista magára marad, a legifjabb Bach fiú, Johann Christian C-dúr szonátájával. Christiant általában a gáláns stílus képviselőjének szokás tekinteni. Ez a műve vadabb, rapszodikusabb, 21 évvel idősebb bátyja, részben tanára, Carl Philipp Emmanuel stílusához áll közel. És a végén megint Händel szól, sőt a ráadás is tőle való. Micsoda mester volt ez a nagydarab, iszonyatosan pocakos, kopasz szász — a róla készült festmények ne tévesszenek meg, mindig parókában mutatkozik. Tág nagyszext lépéssel kezdi az egyik főtémáját, lehetetlen nem figyelni rá, szónok a javából. Ha ma a Bach- és Händel-párt közt választásokat tartanának, na nem nálunk, hanem mondjuk az Egyesült Államokban, én bizony az utóbbi győzelmére fogadnék. Később persze kiderül majd, hogy a nagy Sebestyén az igazabb, a keményebb, a reálisabb. Majd négy év múlva bizonyosan ő nyer. Isten ments, hogy világpolitikai összefüggésekbe bonyolódjam. Ki volna az elefánt és ki a szamár párt vezérszónoka, — amerikai jelképek szerint a republikánus illetve a demokrata, meg nem mondhatom. Vác tanulsága szerint az elefántoknak áll a zászló — a templom melletti kékre festett kis házikón ugyanis újra ott van végre a piciny elefántszobor. Csakhogy belátom, az efféle jósolgatás nyilvánvaló — szamárság. Hazafelé egy készséges autós ismerős megszabadít a vasúti utazás gondjaitól. Zavartalan maradhat az az érzés, hogy az Európai Unió boldogabbik felében jártam. Felvétel persze nincs, megszokhattuk. Ott helyben azonban árultak néhány CD-t az együttestől. Megvettem azt, amelyiken rajta van a Jenkins-mű. Ebből hallhatnak most részletet.

A triószonáta mesterei — a London Baroque a Börzsöny Barokk Napokon

Ebben az évben 30 éves az Ingrid Seifert és Charles Medlam alakította London Baroque, amely a régizenejátszók második nemzedékének együttese. Amikor elkezdte működését, a nagy elődök már megvívták a harcot, a koncertéletben és a lemezpiacon mindennapos szereplő volt Harnoncourt, Leonhradt, Munrow, hogy csak néhányat említsünk közülük. És bár Medlam is próbálkozott zenekar-alakítással, még operaelőadásokkal is, a három évtized alatt nagyobbrészt a kamarazenére összpontosított. Ma leginkább csak olyan műveket ad elő együttesével, amelyekhez 3—4 zenész kell, legföljebb egy énekest vagy fuvolást hív meg olykor. Az alapfelállás (két hegedű, continuo) szonáták, triószonáták előadására a legalkalmasabb, és ezek képezték a műsor gerincét Vácott is.

Jenkins Fancy és Ayre-je volt a nyitószám, kora barokk alkotásként hangszerelésében már előlegezte, formailag azonban még nem mutatta a későbbi triószonátát. A kezdet szokás szerint nehéz volt, de néhány perc múlva bemelegedtek a zenészek, és körülbelül attól a ponttól, amikor a „MÁV-szignál” dallama felhangzott a műben, üdvözölhettük azt az összeszokott kamaraegyüttest, amely leginkább ebben a minőségében mutatott figyelemreméltót az egész est során.

Couperin Neuvieme Concertjéből (amely alapjában fuvolára és continuóra számít, de itt hegedűvel hallhattuk — a szólózás Ingrid Seifert feladata volt), azt is megtudtuk, a zenészek a francia stílusban is otthonosan mozognak.

Händel C-dúr szonátája gambára és obligát csembalóra íródott, az elején egy-két hang erejéig némi bizonytalankodással nyúlt hangszeréhez Medlam, de a továbbiakban az tűnt fel, mennyire a helyén kezeli a gambát. Tehát nem tökéletlen csellónak látja és láttatja (hallatja), amit meg kell erőszakolni, hogy mindenki számára észrevehetően szóljon, hanem annak az arisztokratikus, intim hangzású hangszernek, ami valójában. A dinamikatartomány valahol a piano és a mezzoforte között mozgott, vibrátózást alig hallottunk. Egészen pontosan kettőt, a harmadik, lassú tételben, ahol nagyon erőteljes, majdnem trillánk ható vibrátót vetett be a kifejezés fokozásának érdekében a művész.

Az első rész William Boyce könnyed D-dúr triószonátájának felszabadult hangulatú előadásával zárult.

A G-dúr orgona triószonátát két hegedűn, continuóval hallottuk, nem kizárt, hogy Bach eredetileg is valami hasonló összeállításra gondolt írásakor. Itt a második, a lassú tétel élményszerűvé tételével maradt adós az együttes.

A Bach fiú, Johann Christian Op. 5-ös c-moll szonátája —Geiringer szerint az egyik legjobb műve— csembalón hangzott el, noha alkotója inkább már fortepianóra szánta. (Ebből a sorozatból használt fel Mozart három tételt a KV. 107-es zongoraversenyében.) Az elhangzott szonáta dallamvilágában már a barokk utáni új korszakot mutatta, de a fantáziaszerű bevezető tétel és a kettős fúga még az apa világára utalt vissza, bár itt még egy Gavotte is következett ezek után. Steven Devine elég sokat ütögetett mellé, de végül is elfogadhatóan tálalta a darabot.

Händel F-dúr triószonátájában mutatkozott meg leginkább az együttes —már említett— legnagyobb erénye, a kiforrott együttjáték, amely akár a tisztaságot, akár a pontosságot tekintve zenekari minőségű hangzást eredményezett. A lelkes tapsot egy másik Händel-triószonáta behízelgően dallamos lassú tételével köszönték meg a művészek.

Családi muzsika

A London Baroque —Charles Medlam kamaraegyüttese— családi vállalkozás. Egyike a legtündöklőbb családi és zenei vállalkozásoknak Angliában. Évtizedek óta meghatározója az angol régi zene mozgalomnak.

Különösen azért, mivel rendszeresen kísérték a nagy hanggal ugyan nem, ellenben hihetetlen érzékenységgel megáldott (latinul is jól tudó) Emma Kirkbyt, akinek a szigetország régi zenés mozgalma legalább annyit köszönhet, mint hazánké Zádori Máriának és férjének.

Charles Medlam együttesében a családfő gambán játszik, felesége, Ingrid Seifert és lánya, Hannah Medlam hegedűn. Csembalón a cambridge-i egyetem tanára, Steven Devine kísérte rendszerint —így Vácon is— őket. (Medlam fia is hegedűs, de ő nem lép fel a családi kompániával. Más régi zenés együttesek meghatározó tagja.) A családtagok rendszeresen feltűnnek egyéb neves együttesekben is, ahogy Steven Devine is, aki többek közt Paul McCreesh zenekarának continuósaként is bizonyította már, hogy elkötelezettje a XVIII. századnak. A Medlam családi vállalkozás repertoárjába nem csak Beethoven, de —ami régi zenés együtteseknél merőben szokatlan— kortárs zenei művek is beleférnek. A nagyon megnyerő, ősz Medlam úr a romantikus műveket egy Nápolyban készült csellón játssza, a barokk műveket egy 1720-ban épült Finnocchi gambán.

Medlamék eddig egyszer jártak hazánkban: természetesen a nagyszerű Emma Kirkbyt kísérték. Nem ők tehettek arról, hogy a koncert nem úgy maradt meg a régi zenés hívek emlékezetében, mint az év legjobb koncertje, pedig sokan joggal reménykedhettek abban, hogy az lesz: Emma Kirkby hangja soha nem volt falrengető, de kifejezőereje kárpótolta azokat is, akik Callas formátumú dívák hangján nevelkedtek. De sajnos, a Zeneakadémián a roppant szimpatikus, megbabonázóan nyílt és kedves Emma kissé fádnak tűnt. A koncertet éppen Medlamék játéka mentette meg. Meghívásuknak azok is örülhettek, akik az előző koncertjükön ott voltak, és azok is, akik csak lemezről ismerték ezt a harminc éve működő —az állandó tagok a férj és felesége, hiszen a gyermekek az együttes alapításakor még meg sem születtek— remek családi együttest. Charles Medlam francia, héthúros gambájának fenyő rezonánsát feketére pácolta egykor a hangszerépítő mester: gyönyörű és egyszersmind gyönyörű hangú hangszer. Kár, hogy a koncert első felében a kelleténél kevesebbet hallottam belőle, ugyanis, ahogy más nagytemplomok, így a váci Fehérek temploma sem alkalmas kamarazenélésre. A kőfalak kevés hangot nyelnek el, a visszhang óriási, a bensőséges hangzás elvész, az erősebb megszólalások lebegnek. Minden hang visszatükröződik, a fénye így túl matt: ahova hét óra tájban leültem, onnan Medlam hangszeréből keveset lehetett hallani.

Hoztam a hátsó apszisból egy széket, hogy ne maradjak le semmiről. Megérte. Medlam híres frankomán; gyermekeivel otthon csak franciául volt hajlandó beszélni, de természetesen nem ez indokolja elsősorban, hogy francia gambán játszik. A Vácra választott darabok közül csak az elsőt, John Jenkins művét lehetett volna angol gambán megszólaltatni. Jenkins egyébként nagyban hatott a francia gambásokra, gambaiskolákra —akárcsak barátja, William Lawes—, s gambaconsortjai (gambaegyüttesekre írt művei) révén lett népszerű a XVIII. században. A Vácon felhangzó művek egy része átirat volt, így a Jenkins-mű is: a két hegedűre, csemballóra és basszus hegedűre írt darabból, az említett körülmények miatt csak a két hegedűt hallottam jól, de már itt feltűnő volt, hogy Ingrid Seifert játékának jellegzetes vonása az arányérzék, az árnyaltság. Ingrid Seifert nagyon finoman, éppen csak érintve a húrokat szólaltatott meg frázisokat: játékának finomsága és visszafogottsága a csúcsformában éneklő Emma Kirkbyt juttatta eszembe. A hegedűje énekelte, olykor elhalkulva, elérzékenyülve, olykor felcsattanva, sohasem olaszosan erősen, sosem hirtelen nekibuzdulva, inkább csak elfojtott dühvel, Jenkins és Couperin, majd Georg Friedrich Händel vérbő dallamait.

Georg Friedrich Händel darabjaiban Charles Medlam olykor egészen sötét árnyakat vetett a dallamívekre, a g-moll gambaszonáta második tételében a hetedik, vagyis az A-húrra lefutó dallam egészen komor lett, egészen sötét. Nehezen is mozdult el a következő tétel ebből a búsongásra hajlamos alkatoknak kiváló hangulatból. Az első rész William Boyce Triószonátájával zárult: visszatért az oltár elé a többi családtag is. Boyce népszerűségére jellemző, hogy egyik, Shakespeare-műhöz írt kísérőzenéjének részletét —a Rómeó és Júlia gyászzenéjét— még a XIX. században (vagyis abban a korban, amikor szinte csak kortárs zene szólt hangversenytermekben) is játszották. Boyce kiváló muzsikáját még azok is kitörő tapssal fogadták, akiknek korábban nem volt alkalma őt hallgatni.

A második részben előbb egy könnyű Johann Christian Bach-darabot adott elő Steven Devine (egyes kutatók szerint a Johann Christian is hozzájárult darabokkal apja Wohltemperiertes Klavier című művéhez, de az elhangzó szonáta inkább csak azt igazolta, hogy Mozart tanult a Bach fiútól); majd Charles Medlam ébenfekete hangszerével az apa, Johann Sebastian Bach Triószonátájának sikeréhez járult hozzá. A Bach-orgonaműből készült átirat előadásának nem voltak olyan elementáris, a sors tréfáiról elmélkedő részei, mint a Händel-műnek: és ezt most a hegedűs hölgyeknek róhattuk fel. Akik az utolsóként —majd ráadásként is— elhangzó Händel-művel (F-dúr szonáta) kiköszörülték a csorbát. A két hegedűre és basso continuóra írt darabban a hegedűsök a legkiválóbb Händel-operaáriákat idéző (azokkal versenyre kelő) áriát „énekelték”: úgy, mintha egy szerelmes dalolt volna, megigézve kedvese szépségétől.