Sajtóvisszhang
Szemelvények a fesztivál után megjelent sajtókritikákból
„Ha nem énekeljük ennek a századnak a zenéjét, a zene egyszerűen meghal”
Interjú a Hilliard Ensmeble-lel
STOP.hu, 2007. augusztus 28.
A Börzsöny Barokk Napok utolsó, augusztus 27-i, egyben a legnagyobb nevet felvonultató koncertjére a váci Fehérek templomában került sor. Az itt fellépett The Hilliard Ensembele kicsit olyan, mint a King’s Singers, kicsit nem...
Legalább olyan híresek és jók, mint ők. Énekelnek középkori és reneszánsz, ismert és kevésbé ismert műveket is, de nem zárkóznak el a huszadik századi szerzőktől sem. Ha pedig populárisabbak szeretnének lenni, akkor olyan jazz művészekkel állnak össze, mint a norvég szaxofonos Jan Garbarek, akivel már többször jártak nálunk is, vagy a szintén norvég gitáros Terje Rypdal, akivel az elmúlt években kezdtek együtt zenélni. Most a legutolsó pótszékeket is elfoglaló, a templomot zsúfolásig megtöltő közönség előtt régi zeneszerzők műveiből válogattak, de jutott a ráadásra azért modernebb, könnyedebb hallgatni való is. A STOP.HU kérdéseire az együttes két tagja, Gordon Jones és Rogers Covey-Crump válaszolt.
— Ki volt az a Nicholas Hilliard, aki után az együttes elnevezte magát?
— I. Erzsébet udvari festője és ötvöse volt a tizenhatodik században. Miniatűröket festett, akkorákat, mint egy pénzérme. Portrék ezek, nagyon aprólékosan, részletesen kidolgozva, gyönyörű színekkel.
— Akárcsak az Önök előadása. Ez egyben azt is jelenti, egyfajta az elmúlt századokból származó hagyomány fontos a számukra. Lehet ezt jellegzetesen angol tradíciónak mondani, hogy a manapság nők által énekelt magas szólamokat is férfiak éneklik?
— Mi az angol fiúkórusok által meghatározott hagyományból jövünk, ilyenekben kezdtünk énekelni. De Európa sok országában fellelhetőek több évszázados hagyománnyal bíró férfikórusok Grúziában vagy Szardínián például.
— És ha hallgatják őket, az segítségükre van abban, hogy úgy énekeljék ezeket a műveket, ahogy talán a saját korukban is tették?
— Nem, mi nem vagyunk elég ügyesek ahhoz, hogy úgy énekeljünk, ahogy a szardíniaiak. Mi ugye nagy kórusokban kezdtük énekelni ezt a zenét gyerekkorunkban a templomi hagyományok szerint. Csak annyit változtattunk, hogy most négyen—öten tesszük ugyanezt koncertszerű formában szerte a világon.
— Talán az egyik leginkább kalandvágyó zenei együttes az Önöké, hiszen a koraközépkortól a szó szerint tegnap írt művekig terjed a repertoárjuk, és ebbe bele érthetjük közös produkcióikat jazz zenészekkel is.
— Mi mindig énekeltünk mai zenét is, és nem gondolom, hogy ez valami teljesen más dolog volna, másképp kéne énekelni. Igazából ez ugyanaz. És azt hiszem, ha ebben a században élünk, kell énekelnünk ennek századnak a zenéjéből is. Különben a zene egyszerűen meghal. Ugyanazokat a képességeinket használjuk, amiket a régebbi zenék előadáshoz kifejlesztettünk. Néha persze másképp kell énekelni, hiszen ez egyes zeneszerzőknek lehetnek különféle kívánságaik, de a lényeg az, hogy mint együttes tudjunk nagyon együttműködni, függetlenül attól, mely kor zenéjét énekeljük.
— Kik a legfontosabb mai zeneszerzők az önök számára, az észtek például, mint Arvo Pärt?
— Igen például ő is. Ma az egyik legnépszerűbb, legsikeresebb zeneszerzőnek számít a világon, az emberek szeretik a zenéjét. Ránk is nagyon nagy hatással volt. De nem zárkózunk el másféleképpen komponáló szerzőktől sem.
— És akár a jazztól sem, hiszen emlékezetes együttműködésük Jan Garbarekkel, mostanában pedig Terje Rypdallal.
— Bár Terje Rypdallal előre megírt zenét éneklünk, ebben nem improvizálunk, mint azt Garbarekkel együttműködve tettük.
— És miért fontos ez Önöknek?
— Miért ne? Az a hangzás, amelyet ők a hangszerükkel megszólaltatnak nagyon illik a miénkhez. Ez a legfontosabb, egy szép együtthangzást megvalósítani. Jan szaxofonjának a hangja nagyon énekhangszerű, másokkal nem tudtunk ennyire együtt dolgozni. Kértek, de nem tettük. Nagyon szerencsések vagyunk, hogy ebben részünk volt, hiszen az ilyen kalandok teszik az életet érdekessé.
— Nem mindennapi élmény lehetett az Afrikához tartozó Cabo Verde szigeteken középkori és reneszánsz műveket énekelni egy teljesen más zenei világban.
— De nagyon sok helybéli eljött, és láthatólag élvezték ezt a zenét, bár tényleg nagyon különbözik attól, amit ők játszanak ott a szigeteken. De hát ezért kértek meg, hogy menjünk oda. Tényleg nem mindennapi kaland volt találkozni az ottani emberekkel és világgal.
— Most is útközben vannak, sietnek is tovább.
— Igen tegnap még Rostockban énekeltünk, holnap este pedig már Krakkóban lépünk fel.
Varga Péter
Titokzatos áramkör a templomban
Magyar Nemzet, 2007. augusztus 30.
Négy év óta a Börzsöny Barokk Napok zárják a Dunakanyar bal partján a nyári koncertsorozatokat. Az idén Szokolyán a református templomban fellépett a Sebastian Consort, aztán a nógrádi katolikus templomban az Accord Vonósnégyes, Kismaroson folytatta a sort a ciszterci apátság templomában Ábrahám Márta hegedűművész. Hétfőn a zárókoncertre egyenest Rostockból érkezett Vácra a Fehérek templomába a Hilliard Ensemble: négy angol úr, akik éppúgy otthon vannak a középkori, reneszánsz és barokk zenék világában, mint a kortárs zenében. Készült lemezük Arvo Pärttel, Jan Garbarekkel, és őket tartják jelenleg a világ legjobb férfi-énekegyüttesének. Vácra a reneszánsz zeneszerző, Guillaume Dufay „Se la face ay pale” (Miért oly sápadt az orcád) miséjét hozták, a zenemű egyes tételei között a Dufay utáni reneszánsz generáció komponistája: Josquin De Pres motettáit énekelték, meg két dalt a St. Martial kódexből.
Jöttükre a tágas váci templom megtelt egyháziakkal, zenészekkel, zeneszerzőkkel, zeneszerető közönséggel, meg az összetéveszthetetlen koncert előtti izgatott, sűrű, puha, derűs zsongással.
Hilliardék (David James — kontratenor, Rogers Covey-Crump — tenor, Steven Harrold — tenor, Gordon Jones — bariton) épp olyan szerények és sallangtalanok voltak élőben, mint a fotóikon. Bevonultak, kiterítették a kottafüzeteiket, s rázendítettek egy szó nélkül a kezdő Kyrie-tételre. Egyikük alaposan megfázhatott, köhécselt szegény, amikor tehette, aztán a zene hamar legyűrte a vírusokat, a négy szárnyaló, fel-felragyogó, egymásba ívelő férfihang betöltötte a szokatlanul párás, fülledt szakrális teret.
Mintha meglepődött volna a négy világhírű férfiú, mikor az egyik Josquin-motetta után felzúgott az első taps, amely már a produkciónak szólt, de aztán bólogattak, hogy akkor jó, és csillogó szemmel énekeltek tovább.
A szünetben a zsongás átköltözött a templom előtti főtérre, egy ifjabb mai „zeneszakértő” épp azt taglalta mellettem, hogy szép, szép, ahogy a Hilliard énekel, de neki valami hiányzik, ami úgy megfejelné vagy megbolondítaná az egészet. Az egyházi zenére tényleg nem jellemző például a rockzene agresszivitása, egoizmusa, orgiasztikus előadásmódja, de koncertszerűen előadva is nyújthat valami egészen mást, többet. Ezt a valami mást a szünet után lehetett tanulmányozni a hallgatóságon. Sokan ekkor oldódtak fel igazán, már nem nézegették a programot, nem bánták, ha úgymond elveszítik a fonalat, egyre ellazultabban, ringatózva merítkeztek bele a zenébe. S közben titokzatos módon, nem mindennapi meghittségben egymásra hangolódott a közönség és az énekegyüttes. Az áramkör épp az utolsó tételre, az Agnus Deire zárult be végképp. S hátravolt még a két ráadás: egy kortárs angol és egy amerikai kompozíció. Meg persze a hátsó sorokból komótosan előre hullámzó vastaps; mert egy templomban még a taps is másképp szól, mint a hangversenyteremben.
A Hilliard Ensemble, amely egyébként negyedszer adott koncertet Magyarországon, Krakkóba utazott tovább, hogy újabb lelkesítő tapasztalatokat gyűjtsön a kelet-európai zeneszerető közönségről.
Varga Klára
Szavak
Élet és Irodalom, 2007. augusztus 31.
Ahogyan azt a Santiago de Compostelába vezető zarándokút közelébe eső, éppen ezért forgalmas és a korai írott többszólamúság fontos forrásaival rendelkező St. Martial-kolostor egyik középkori traktátusa írja, ahhoz, hogy az ember organumot —szigorú szabályokat követő, többszólamú tételrészt— tudjon szerkeszteni, három dolgot szükséges tudnia: hogyan kell elkezdeni, kifejtve végigvezetni és lezárni a zenei folyamatot. Noha ez a meglátás bármilyen logikus szerkezet létrehozásával kapcsolatban igaznak bizonyul, a Hilliard Ensemble esetében nem könnyű meghatározni a kezdet időpontját. A probléma leginkább talán az angol pázsit esetéhez hasonlítható, amellyel köztudottan nem kell mást tenni, mint locsolni és nyírni, úgy ötszáz éven át. Mint a Brit-szigeteken annyi minden, az anglikán kóruskultúra helyzete is hasonlóképpen alakult az utóbbi közel fél évezred során: látványos zökkenők nélkül nőtt ki a XVI. századi katolikus gyakorlatból, és öntudatos gonddal őrizte sajátosságait az egymást követő zenei stíluskorszakok különböző ízlésvilága ellenére. Jóllehet a hangzás bizonyára sokat változott az idők során, és aligha fogjuk valaha is megtudni, milyen hangképzési technikák alkalmazásával, milyen hangszínekkel énekeltek az Erzsébet-korban vagy éppen a Százéves Háború idején, mégis ezeknek a napi zenei gyakorlattól egyre távolabb kerülő egyházi kórusoknak a hagyománya, az egyszerű másolás során lassan és természetesen alakuló hangzásképe formálta azokat a kórusokat és énekegyütteseket, amelyek szokatlanul hűvös és friss színeikkel a XX. századi historikus előadói gyakorlat jelentős mintái és inspirációs forrásai lettek.
Közülük is —a repertoáron szereplő művek szólamszámától függően változó taglétszámú, minimális esetben négy férfi énekesből álló— a Hilliard Ensemble vált az 1980-as, ‘90-es évek egyik legnépszerűbb és legelismertebb együttesévé. Hangfelvételeik és koncertjeik elsősorban a barokk előtti polifónia és a kortárs zene avatott tolmácsolóiként tették őket ismertté, mivel valószerűtlenül egyenes, karcsú és rugalmas, tükörszerűen tiszta és fényes hangzásviláguk tökéletesen alkalmas arra, hogy a vokális többszólamúság lineárisan egymásba fonódó szólamainak szövetét, vagy éppen a mai kóruskompozíciók kifinomultan összetett hangzásainak lényeges szerkezeti elemként szolgáló részleteit megvilágítsa. Műsoraik összeállítása mindig elmélyült intellektuális munkáról tanúskodik, és az eredmény rendszerint messze túlmutat egy hangverseny keretein, a zene megfoghatatlan, egyszerre megbonthatatlanul zárt, mégis lebegő rítusaivá formálva koncertjeiket.
Az együttes augusztus 27-i programja a váci Fehérek Templomában (David James, Rogers Covey-Crump, Steven Harrold és Gordon Jones a IV. Börzsöny Barokk Napok záróestjén lépett fel) semmivel sem volt kevésbé kifinomult a megszokottnál, bár a XV. századi népszerű chansonra, a Se la face ay pale-ra komponált Dufay-mise tételei közé illesztett Josquin-motetták és az egyik St. Martial-forrásban fennmaradt kompozíciók sora elsőre viszonylag lazán szerkesztettnek tűnt. A művek nem követték az egyházi év liturgikus rendjét, és némi tematikus igyekezettel is csak óvatosan lehetett szándékosságot látni a Gloria után a De profundis mélységeibe zuhanó, majd a húsvéti sequentián és a Credón át egy Mária-motettával és Krisztus születésével az Agnus Deibe torkolló elrendezésben. Az elhangzás során azonban gyökeresen más értelmezési lehetőség bontakozott ki. A nyugati, írott többszólamúság a szó szakralitásának őrzőjeként, a szent szövegek ékesítéseként, kiterjesztéseként és magyarázataként mutatkozott meg ezen a hangversenyen, nem tévesztve szem elől sem a szigorúan rituális mise és a liturgiához szorosan nem tartozó, szabadabban áradó lelki életnek helyet adó motetta szavai közti különbséget, sem azt a jó emberöltőt, ami a két komponistát elválasztotta egymástól, egészen másfajta, bár a XX. századból nézve viszonylag nehezen elkülöníthető szövegi—zenei kapcsolat képviselőjévé téve őket. Dufay bonyolult mintázatainak kérlelhetetlen logikája, a kápráztatóan font linearitás ritmikusan zsolozsmaszerű mágiája a szó elhangzásának ünnepe, a formai tökéletesség erejének ragyogása volt, amely mellett Josquin hajlékonyan ellenpontozott mondatai olyannak tűntek, mint az apostolok, akik a szavak gyönyörűséges, érzéki hatalmával nem megidézik a szentséget, hanem tanúságot tesznek róla az elragadtatás édességének és a döbbenet súlyának retorikai eszközeivel.
Rákai Zsuzsanna
A Hilliard Ensemble hangversenye
Bartók Rádió — Új Zenei Újság, 2007. szeptember 2.
Még mindig nem szoktunk hozzá, hogy egy-egy világhírű együttes, ha eljön Magyarországra, budapesti koncert nélkül utazzon haza. Szenzációszámba ment például tavaly nyáron, mikor az olasz Il Giardino Armonico Bélapátfalván hangversenyezett, s ugyanez történt most, az angol Hilliard Énekegyüttes váci fellépésekor is. Nagy cambridge-i konkurenciájukat, a nemrég szintén nálunk vendégeskedő King’s Singers örökzöldeket és remek vokális börleszkeket felvonultató műsorait nehezen tudom elképzelni hasonló környezetben, egy ilyen, a Zeneakadémiához hasonlítva kis létszámú közönséget elbíró templomban, mint a váci Fehérek temploma. S ha már a két páratlannak nevezhető együttes összehasonlításánál tartunk: nehezen képzelhető el az is, hogy a King’s Singers egy egész estét a barokk előtti polifónia műveivel töltsön ki, mint ahogy azt is, hogy a Hilliard Ensemble tréfás mozdulatokkal illusztrálja kiművelt énekét.
Egyszóval: A Hilliard Énekegyüttes amolyan introvertált formáció. A négy férfiénekes átlagéletkora több lehet ötvennél, tehát lényegesen magasabb, mint ahogyan azt a IV. Börzsönyi Barokk Napok plakátjain és prospektusain látható fénykép mutatja. Azt a valószínűtlen hangi és technikai tökélyt, mint a ‘70-es, ‘80-as évek felvételein, nem is sikerült megvalósítaniuk — néha valóban becsúszott már egy-egy kevésbé kontrollált vagy fátyolosabb hang. Mégis úgy látszik, ez a jellegzetes angol kóruséneklési technika alapvetően nem engedi, hogy a hangszálak rozsdásodása kifogjon rajta. Mindenestre a hangterjedelmi problémák ellenére is majdnem kerek két órás műsort állított össze az együttes, s olyan tükörsimán és kiegyenlítetten szólaltak meg Dufay misetételei és a közéjük illesztett Josquin-motetták, hogy azt bármelyik ereje teljében lévő énekes megirigyelhetné.
Műsoruk nagyon gondos szerkesztés eredménye lehetett, bár a mise állandó tételei közé helyezett motetták és a korai írott többszólamúság fontos forrásából, a St. Martial kódexből vett tételek nem követték pontosan a liturgikus rendet — ugyanis hol húsvéti, hol karácsonyi szövegek szólaltak meg. Az együttes célja talán a kor zenéjének minél változatosabb bemutatása volt.
Ezek a XV. századi művek még nem honosodtak meg igazán a hazai repertoárban — vannak persze kórusok, remek kórusok is, amelyek igyekeznek ezt a hiányt pótolni. Így például míg Beethoven és Brahms szimfóniáit könnyen meg tudjuk különböztetni egymástól, úgy a Josquin és Dufay műveit, akik között nagyjából ugyanakkora a korkülönbség, csak a szűk szakma képes. Pedig rengeteg változás történt ebben az időben is, mint ahogy az előző század folyamán. A St. Martial kódexből vett tételek például hihetetlen érzelemmel írják körül a gregorián tételeket és a szent szövegeket. Dufay idejére aztán ez a szenvedélyesség eltűnt. Legalábbis ez derült ki a Hilliard Énekegyüttes előadásából. Hiszen ez a zene a szent szöveg ékesítése csupán, talán magyarázója, de soha nem illusztrál. Az egyedüli fontos a lineárisan egymásba fonódó szövet. A kulcsszó pedig a lineáris. Ennek megfelelően, noha mindig tökéletesen együtt lélegzett a négy énekes, és mindig nagyon érzékenyen hagyták egymást érvényesülni —azaz éppen fontosabb szólamot kiemelni—, a hangsúly az egyes szólamok vonalán volt. Nem véletlen, hogy az egész koncert alatt alig néztek egymásra — higgyék el, árgus szemekkel figyeltem, mégis csak egyetlen ilyen alkalmat sikerült észrevennem. Nézték a kottát, a közönség egy-egy tagját, a templom díszeit, de összenézésre, beintésekre, hangadásokra, s a többi szokásos kórusrutinra nem került sor.
Ilyen intenzív és koncentrál egymásrafigyelést mégis alig hallani. Mint ahogy Dufay és Josquin műveinek ilyen változatos, átszellemült és színes előadását is. S ha ilyen ez a repertoár, talán érdemes lenne többet foglalkozni vele.
Katona Márta
